Cikkért köszönet a CsaládiNet oldalnak! :)

Gyermekünk lassan 3 éves lesz, öröm vele az élet, a legtöbb helyre eljutunk már babakocsi, hordozó, pótcumi, pelenka, váltóruha nélkül, már elmondja, hogy mi fáj, miért sír, mit kér ebédre, miért nem szereti a szomszéd nénit. Micsoda könnyebbség az átsírt éjszakák, a nyűgös délutánok után mikor kisfiunk/kislányunk vígan jön velünk a konyhába, segít teregetni, képes magát hosszabb időre is elfoglalni és verset mond a nagyi szülinapján!

Ám, hogy a szülő ne untakozzon olyan nagyon, az eltűnt problémák helyébe újakat kapunk. Itt van mindjárt a hiszti.

Van, akinek csak minimális jut belőle, és van, aki évekig retteg, hogy mikor tör ki amúgy angyali gyermeke, tombol és tör, zúz maga körül, és válogatott szitkokat szórna mindenkire, ha szókincse megengedné. Ha valaki azt mondja, hogy elkerülték a hisztis évek, gyanakodjunk nyugodtan, hogy az illetőnek nagyon rég volt már gyermeke, vagy egyszerűen a csemete nem otthon nevelődik.

A hiszti tehát van és kész.

De mit tehetünk vele/ellene? Képzeletbeli anyukánk két és fél éves Pistikéjével a boltba indul. A gyermek boldog, szereti a nyüzsgést, anya vásárlás közben mindig magyaráz, mesél, a visszafelé úton pedig útba ejtik a játszóteret, és Pistike a boltban maga pakolhatja zacskóba a kifliket. Anyuka kicsit szorong ugyan, mert egyszem gyermeke hajlamos a boltban apróságokért némi felfordulást csapni, de optimista, így nyugodtan bugyolálja be Pistikét kabátba, sapkába, sálba és indulnak is.

Az idő szép, az üzletben kevesen vannak, Pistike bevásárlókocsiba ül és segít anyukának pakolni. Minden rendben is van, míg a pénztárhoz nem érnek, ahol a sor nem éppen rövid, de anyuka Pistike figyelmét igyekszik elterelni. Ám a várakozás kikezdi a kisfiú türelmét. Lekívánkozik a bevásárlókocsiból. Egyből a nyalókák felé szalad, és felmarkolva egy csokorra valót, anyukához siet vissza vigyorogva. Anyuka először higgadtan közli gyermekével, igazán nem kellene nyalókát venni, elmondja, hogy rontja a fogakat, és a többi dolgot, amely idekívánkozik. Pistike ezt másképp gondolja és a kocsiba szórja nyalókáit, anyukára mosolyog, és a kocsi ülésébe kívánkozik vissza.

Anyuka tehát visszarakja az édességet. Közben a sor halad tovább. A pénztárnál Pistike szája sírásra görbül, Anyuka vigasztalja, de mindhiába. Erőfeszítései ellenére a gyermek teli torokból bömböl, dobálja magát, nyalókát követel. Anyuka igyekszik nem tudomást venni az egyre kínosabbá váló jelenetről, közben pedig jótanácsokat kap jobbról is, balról is. A pénztárosnő felajánlja Pistikének, hogy mumust hív, az előttük lévő néni kifizetné a nyalókát - "szegény gyerek, milyen gonosz anyukája van" -, egy úr pedig egy nyakleves jelentőségét hangsúlyozza. Anyuka igyekszik a lehető leggyorsabban túljutni a pénztáron, bepakolni a szatyrokba, nem tudomást venni a rosszaló pillantásokról. Pistike megnyugszik, amint kilépnek az üzletből. Kezében egy kiflit szorongatva igyekszik a játszótérre.

Jól csinálta-e Anyuka? Tulajdonképpen igen. Nem sok értelme van hisztiző gyerekünkkel vitába bocsátkozni. Általában sem a jó szó, sem a fenyegetés nem hatja meg. A jó- vagy rosszakarók sirámait is nyugodtan engedjük el fülünk mellett - a mi gyerekünk, mi tudjuk, mi a jó neki. Első körben persze próbálkozzunk a lelkére hatni, megbeszélni vele, hogy ő okos, ügyes nagyfiú/nagylány, értse meg, ennyi nyalókát nem veszünk, tulajdonképpen egyet sem szeretnénk, mert rontja a fogakat, nem jó az egészségre és így tovább. Ha a gyerek erre még hevesebb sírásban tör ki, tegyünk engedményeket: "na, jó, nyalókát ugyan nem veszünk, de helyette itt egy szép narancs/alma/banán. Sajnos ez ritkán jön be. Ha mégis, szerencsések vagyunk - vagy gyermekünk ritka jó hangulatban volt.

De mit tegyünk, ha leveti magát az üzlet padlójára, rángatja a bevásárlókocsit, és egész egyszerűen szalonképtelenül viselkedik? Először is megint jöhet a "megbeszélem veled, partnernek tekintelek", hívjuk fel a figyelmét, hogy ez így nem helyes, mit szól a többi néni, bácsi, biztosítsuk szeretetünkről. És ha ez sem jön be? 

Próbáljunk meg nem foglalkozni a jelenettel, tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna - ez, valljuk be, a legnehezebb. Tomboló gyermekünk mellett hamarosan szánakozó nénikék hada fog toporogni, és vigasztalják. Jó esetben erre ő megszeppen és követ bennünket, így a bevásárlás szerencsés véget ér. És ha ez sem válik be? Alkalmazzunk szelíd testi erőszakot, ragadjuk meg a kis tombolót, és fél kézzel fizetve, pakolva hagyjuk el a helyszínt.

Mit ne tegyünk? A helyzet nem könnyű, különösen, ha nehezen viseljük a nyílt színi konfliktust, de igyekezzünk nem elveszíteni a fejünket.

A megvesztegetés hatásos lehet az adott pillanatban: gyermekünk megkapja a 12 darab nyalókát, de akkor nagy esélyünk van rá, hogy minden alkalommal hasonló jelenet játszódik majd le az üzletben. Ezt nem szeretnénk.

Ne fenyegessük apukával, szomszéd nénivel, mumussal, veréssel. Általában is tartózkodjunk a testi fenyítéstől, ez ugyanis gyermekünk megszégyenítése lenne a nyilvánosság előtt, ami nem használ a lelkének, és a mienknek sem.

Ne fenyegessük meg, hogy elmegyünk, itt hagyjuk, mert ha komolyan veszi, az újabb lelki terhet ró rá - ha nem veszi komolyan, akkor meg minek? Csak magunkat tesszük előtte szavahihetetlenné.

Próbáljunk emlékezni: gyermekünk amúgy egy angyali teremtés, csak éppen abban a korban van, hogy erejét próbálgatja. Hogy meddig mehet el, az rajtunk múlik, mindenesetre ehhez semmi köze az üzlet vásárlóinak. Igyekezzünk fülünk mellett elengedni a károgó megjegyzéseket, vagy udvariasan emlékeztessük a hozzászólókat, hogy fiunk/lányunk még csak 2,5 éves, igazán nem direkt csap patáliát.